Milyen szankciók? – rekordmennyiségű orosz földgázt vásárolt az EU 2023-ban
A szakértő rámutatott, Oroszország az Egyesült Államok után Európa második legnagyobb LNG-szállítójává lépett elő, megelőzve Katart.
Sosem voltunk még annyira közel az atomháborúhoz, mint az 1962 októberi kubai rakétaválság idején, amikor a blöffölések és katonai-diplomáciai sakklépések eredményeképpen végül mégsem pusztult el a ma ismert világ. De mi is történt akkor pontosan?
„Elnök úr, nagy elégedettséggel olvastam az Ön válaszát (…) megértem az Ön aggodalmait az Egyesült Államok biztonságáért, elnök úr, mert ez egy elnök elsődleges kötelessége (…) de Kuba is ugyanezt szeretné, ahogy minden ország a saját biztonságát szeretné biztosítani” – írta 1962. október 26-án Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet vezető – a pontos titulus szerint 1953-tól 1964-ig a Szovjetunió Kommunista Pártja első titkára, 1958 és 1964 között pedig a Minisztertanács elnöke – John Fitzgerald Kennedy amerikai elnöknek.
Az Egyesült Államok vezetője másnapi levelében biztosította Hruscsovot, hogy „nagy figyelemmel olvasta és üdvözölte” előbbi levelét, és biztosította az Egyesült Államok „feszültségcsökkentés iránti elkötelezettségéről”.
A diplomáciában szokásos udvariaskodás mögött
illetve igyekezett ráerőltetni akaratát partnerére.
Noha az elmúlt évtizedben hozzászoktunk már a nukleáris csapással való fenyegetőzéshez – elsősorban Észak-Korea olthatatlan vágyából fakadóan, hogy észre- és komolyan vegye végre valaki –, közhelynek tűnik, hogy a világ soha nem állt olyan közel egy atomháborúhoz, mint 1962 forró őszén.
Még most sem, pedig most is megteszi mindkét fél a magáét, legalábbis a retorika szintjén.
Eltekintve a találó vagy éppen ellenkezőleg, erőltetett párhuzamoktól – például, hogy mennyiben hasonlít Ukrajna még mindig igen messze délibábkodó NATO-csatlakozása Oroszország szomszédjában a kubai rakétatelepítésekre –, a történet azóta is precedens nélküli, ugyanakkor szerencsére jó véget ért.
De lássuk, mi is történt ekkor!
Kuba 1959 után – amikor a Fidel Castro vezette felkelők megdöntötték a Washington-párti diktátor, Fulgencio Batista rendszerét – erősen közeledett a Szovjetunióhoz, érthető módon, hiszen az Egyesült Államok szomszédjaként az apró és fejletlen ország kommunista irányba forduló vezetésének nem sok esélye lett volna Washington nyomásával dacolni. Ez – lévén a szigetet kétszáz kilométer sem választja el az amerikai partoktól – meglehetősen zavarta az amerikaiakat, ráadásul Castro a rákövetkező évben államosította a Kubában működő amerikai vállalatok zömét.
Moszkva ugyanakkor a helyzetet felhasználta arra, hogy közvetlen közelről törjön borsot riválisa orra alá,
A történteket értelemszerűen az amerikaiak sem nézték ölbe tett kézzel, ezért többször megkísérelték Kuba visszafoglalását, felszabadítását, megszállását (a megfelelő ideológiai töltetű ige aláhúzandó) a kommunisták elől elmenekült emigránsokat támogatva.
A legemlékezetesebb ezek közül a Disznó-öbölbeli 1961 tavaszán történt fiaskó volt, amikor a CIA által Guatemalában és Nicaraguában kiképzett 1500 kubai emigráns próbálta meg megdönteni Castro hatalmát, de a próbálkozás kudarcba fulladt, és még közelebb lökte Kubát a szovjet tömbhöz. Olyannyira, hogy Moszkva ezt követően figyelmeztette Washingtont, hogy ha a CIA nem fejezi be efféle kísérleteit, ő maga áll a Kubai Köztársaság mellé.
Közben pedig fű alatt már májusban kidolgozták a terveket, melyek alapján megkezdte rakéták telepítését újdonsült szövetségesének területére, 1962. október 14-én pedig kirobbant a botrány: a kubai légtérbe küldött amerikai felderítők épülő rakétaállásokat észleltek, melyekbe nem sokkal később már közepes hatótávolságú rakéták kerültek.
Ez sokkal közvetlenebb fenyegetést jelentett, mint akár a NATO-tag Törökországba telepített amerikai rakéták, amelyek öt-hat perc alatt érték volna el Kijevet, tíz-tizenkettő alatt Moszkvát;
amit 24-én ültettek valóban gyakorlatba. Az amerikai kézben a szigetországon lévő Guantanamóba amerikai csapatok érkeztek, a fegyveres erőket harckészültségbe helyezték (nemkülönben Kuba is mozgósított, s a Varsó Szerződés országai is harckészültségbe helyezték saját haderőiket).
A helyzet valósággal sokkolta az amerikai közvéleményt, amely október 22-én szerzett tudomást a szovjet rakétákról a tőszomszédságukban, a szovjetek kezdetben persze mindent tagadtak (akit érdekel, mit írt a magyar sajtó minderről, érdekes kordokumentumokat talál ide kattintva).
A dolgokra fokozatosan derült fény, így a Komar típusú szovjet rakétás gyorsnaszádokra, MiG-21-es vadász- és Il-18-as bombázógépek jelenlétére, valamint az egész legsúlyosabb elemére: hogy az augusztus és szeptember fordulóján Ernesto Che Guevara vezetésével Moszkvában járt kubai küldöttség járt, ahol megállapodtak, így az arzenált
A rakétákat egyenesen az amerikai nagyvárosokra programozták, vagyis a fenyegetés nagyon is valós volt.
Kennedy pedig közölte: az Egyesült Államok elleni támadásnak veszi, ha „Kuba a nyugati félteke bármely állama ellen atomtámadást intéz”.
Közben a szovjet kereskedelmi és hadihajók folytatták útjukat a blokádot fenntartó amerikaiak felé: úgy tűnt, megpróbálnak áttörni, a feszültség elérte (első) csúcspontját. Közben az amerikai hírszerzés egy szovjet nyugat-berlini blokádtól vagy a törökországi amerikai bázisok bombázásától is tartott.
Aztán szerencsére Hruscsov befejezte a hazárdjátékot, megtette az első gesztust, és utasította a flottát, ne próbálják meg áttörni az amerikai blokádot, és tizenhat fegyverszállító hajót vissza is rendelt a térségből. Ahogy az amerikai külügyminiszter fogalmazott: farkasszemet néztek, és az oroszok hunyták be először a szemüket.
Azonban Moszkva ennél tovább nem volt hajlandó egyoldalúan elmenni, garanciákat követelt arra vonatkozólag, hogy az Egyesült Államok nem próbálja meg többé katonai erővel visszaszerezni a Kuba fölötti befolyását,
A feltételbe úgy tűnt, belemennek az amerikaiak is, ekkor születtek a fent idézett udvarias levelek. Azonban hatvan éve éppen ma, hiba csúszott a számításba, ami megint tetőfokra lökte a feszültséget: 27-én reggel Hruscsov rádióbeszédében már azt követelte, hogy az amerikaiak a Törökországba telepített közepes hatótávolságú rakétákat vonják vissza. Majd a légvédelem Kuba felett lelőtt egy U-2-es amerikai felderítő repülőgépet, ami tovább rontott a helyzeten.
Kennedy válságkezelő stábja a török kivonulást hevesen visszautasította, csak az első ajánlatba ment bele, Kuba biztonságának garantálásába. Végül egy hibrid megoldás született: az amerikaiak is keményítettek egyet, nem vették figyelembe Hruscsov pálfordulását és az új követelést, miközben a szovjeteket kétségek közé vetette a hír, miszerint Kennedy nagyszabású tévébeszédre készül másnap, 28-án, mert
A két fél végül középütt találkozott, október 28-án titokban John F. Kennedy öccse, az igazságügyi tárcát vivő Robert boltolta le a szovjetekkel a kompromisszumot. Eszerint az amerikaiak presztízsveszteség nélkül szép csendben hazavitték a törökországi rakétákat, ahogy a szovjetek is hajókra pakolták sajátjaikat, és elszállították Kubából.
A történtek annyira megrettentették a két világ vezetőjét – elvégre tényleg gombnyomásnyira voltunk a világvégétől –, hogy 1963 tavaszán megkötötték az atomcsend-egyezményt, és forró drótot létesítettek Washington és Moszkva között a félreértésekből fakadó esetleges katasztrófák kiküszöbölése érdekében. A pesszimista világértelmezések szerint ma e téren rosszabb a helyzet.
Érdekes, de a helyzet megoldását a Pentagon héjái sem fogadták kitörő örömmel. A politikai következményeket viszont Kennedy tragikus halála után már nem ismerhettük meg, Hruscsovot pedig 1964-ben leváltották.
(címlapképünkön egy szovjet szállítóhajó fölött elhúzó amerikai tengeri járőrrepülőgép. Forrás: Wikipedia)